…

Nem tudok élni nélküle. Kell, mint a levegő. Mint a junkie-nak a cucc. Olyan természetes, olyan magától értetődő. Összeköti az embereket, bárhonnan is származnak. Elmos és felold nyelvi és kulturális ellentéteket. Minden kultúra legelemibb, szerves része. Csupa matematika, csupa gyönyörű sorozat, csupa szépséges egyenlet: feloldással, megoldással, megválaszolatlan kérdésekkel.

Ellazít, elandalít, megnyugtat, elaltat. Felkavar, felpörget, idegesít, belopja magát a fejembe, nem szabadulok tőle, ott zeng-bong a homlokom mögött. Elszomorít, végzetes döntésekre sarkall, sebeket tép fel, könnyeket csal a szemembe, elröpít a messzi múltba, visszahoz emlékeket, illatokat, hangulatokat, érzéseket – rég elfeledett önmagamat.

Aki beszéli ezt a nyelvet, másképp lát mindent. Színesebben, összetettebben, bonyolultabban, árnyaltabban. Egyszerűen elmos minden gátat, minden korlátot, minden falat: beszivárog a gondolat réseibe, a bőr pórusaiba, lelkünk szövetébe és kitölt mindent. Van jó és rossz is. Unalmas és soha meg nem unható. Örök gondolatokat tartalmazó és jelentőségét vesztő.

Csinálják egyedül és többen, bár a kör bezárulni készül: ma is odaérünk, ahonnan elindult az egész: magányos, egyedüli tevékenység lett. Nem kellenek már hozzá társak, elég egy ember is. De minél többen csinálják, annál jobb. Előbb, elevenebb, igazibb. Megosztható, újragondolható, átértékelhető, és van úgy is, hogy az új jobb, mint az eredeti. Létezik ősi, és régi, vagy csak nekünk az? Telítve érzelmekkel, megfoghatatlan, ugyanakkor nagyon is kézenfekvő valósággal. Igaz és igazi. Öröm annak, aki szerzi és annak is, aki befogadja. Leírhatatlan, megfogalmazhatatlan, anyagtalan, mindig újat jelent. Felbonthatatlan körforgás, örök megújulás.

A kezdet és a vég.

A ….