Nóra
Szegényebbek lettünk egy újabb álommal. Ha nagyon elcsépelt akarok lenni, akkor azt is kérdezhetném: mi van az álmaimmal? (What About My Dreams?)
A szombati Eurovíziós Dalfesztivál döntőjét végignézve rá kellett jöjjek: ez az Európa már régen nem az, amit még anno az iskolában történelem és földrajz órán megismertem. Először is: hol van ma Európa határa? De legfőképpen: ki döntötte el, hogy ma hol van? Valószínűleg az üzlet és a pénz, mert be kell látnunk, hogy az egykor megismert öreg kontinens, amiről Varga Miklós énekelt valahogy kifogyott a spirituszból. Elkényelmesedtünk, és talán az igényeink is többek már, mint amit egy ilyen össznépi zenei hacacáré fel tud mutatni. Talán ez az oka annak, hogy folyamatos igény van a vérfrissítésre. No, nem az átlagembereknek van erre szüksége, akik évszázadokra vissza tudják vezetni Európában a családfáikat, hanem azoknak, akiket a pénzvilág talpnyaló katonái áhítatosan „befektetetőknek” neveznek.
Ha jól visszaidézem, nekem már akkor gyanússá vált a dolog, amikor Dana International nyerte meg 1998-ban ezt a versenyt, mert akkoriban még nem szoktunk hozzá, hogy Izraelt európai országnak számítsuk. És valljuk be, az is megdöbbentette a konzervatív európaiakat, hogy finoman fogalmazva „töke van a menyasszonynak”. (Könyörgök, senki ne dimenzionáljon bele ebbe mondatba semmi többletjelentést!) Aztán teltek-múltak az évek és azt lehetett észrevenni, hogy – mint a farkas a mesében egyszerre csak egy testrészét könyörgi be a malacokhoz, míg végül teljes egészében bent van – egyre több olyan ország indul, akiknek csak alig pár éve van „önálló” kormányuk és valamilyen szinten kikozmetikázott történelmük: FÁK-országok és vastagon kaukázusi nációk. Ők még borzasztó lelkesek és küldik is szép számmal a telefonos voksokat. Na, nem feltétlenül a színvonalas, vagy minőségi produkciókra, hanem azokra, amelyekre „elvárják” tőlük a „nagytestvéreik”.
Azt is el kell fogadnunk, hogy a résztvevő országok zenei ízlése is igen megváltozott. (Hogy ez vajon azért van, mert felhígult a közönség? Nem tudom.) Ma már biztos nem lehetne egy olyan dallal döntőbe sem jutni, mint amivel 1994-ben Bayer Friderika 4. lett. Inkább a pörgősebb és valahogy impulzívabb dalokkal lehet tarolni. Vagy meglepő módon olyanokkal, amivel a moldávok indultak: egy paródiaszerű alakítással. Az elmúlt években egyre több az ilyen performansz. Talán nekünk is ki kéne küldenünk a Mirigyeket? (Ez persze csak költői kérdés, hiszen a „játék” szabályai ezt nem teszik lehetővé.)
Érdekes azonban, hogy az Eurovízió történetében egyedül csak az Abba tudott világhírűvé válni, senki más nem volt képes arra, amire ők. A legtöbb indulónak megmarad az a vigasz, hogy saját hazájában szeretik és elismerik őket.
Szóval bele kell törődnünk abba, hogy mint (majdnem) minden versenyen, így itt is, ahol nincs objektíven mérhető teljesítmény, teljesen ki vagyunk szolgáltatva az „istenadta nép”-nek. Ezt támasztja alá az is, hogy sem a sógorok, sem pedig mi nem tudtuk hozni azt a helyezést, amit a zeneipar értői és művelői vártak. És nemcsak ők, hanem azok a „civilek” is, akiknek van füle és szeme a minőségi zenére és zenei produkciókra. Úgy tűnik, elég sok olyan ország van Eurázsiában, akiknek még finomítani kell az ízlését az európai mércéhez.
Nóra
