A szarvasi semmi ünnepe

rago091123

Ez a legenda él, és nem hagyhatjuk kihunyni emlékét. Tüntetni is itthon maradok, ha kell! De talán majd később. Most viszont engem ért a megtiszteltetés, hogy felidézzem a kedves olvasóknak ezt a jellegtelen esetet. Sajnos, mindig vannak rosszindulatú történelemhamisítók, akiknek érdekében áll eltörölni Szarvas városnak ezt a lehangoltságban gazdag, semmitmondó időszakát. Méla korszak volt, a nyugalom és a bambaság szállta meg a várost. Milyen szürke, karakteresen egysíkú időszak volt, hümmögünk rendre, ha felidézzük. De melyik korszakról van szó tulajdonképpen? Igen, az úgynevezett semmi különös eseménysorozatról. Most bizonyára sokan meglepődtek. De úgy néz ki, ez városunk egyik legemlékezetesebb korszaka. A nagy semmi különös ideje, hiszen volt ilyen.

Emlékszem, éppen zacskós tejjel hűtöttem a homlokom, amikor beköszöntött a hőskorszak Szarvason. Végigbattyogtam az utcánkon, és nem nagyon hatott meg semmi. Kijött a szomszéd bácsi a kapuba, de látta, hogy semmi extra, csak én sétálok, vissza is ment. Láttam az arcán, hogy egy életre berögzült neki ez a hihetetlenül sablonos esemény. És akkor elém tárultak az út menti fák. Lehangolóan unalmas volt, egyforma leveleikkel nem tudtak felzaklatni. Készültek is fotók ezekről a tizenkettő egy tucat fákról. Jellegtelen, snassz képek voltak, egyszer talán rászánok egy húsvét hajnalt, és megkeresem őket a tulipános ládám mélyén.

Viszont akkor, azokban a szent percekben nem is gondoltunk bele, hogy ez mekkora ritkaság, ami most megy végbe városunkban. Legalábbis én nem. Azt hittem, hogy ez pont olyan nap, mint a többi, csak még elszomorítóbb. Hogy lehettem ennyire telhetetlen? Mit akartam? Tűzijátékot? Golyórágókat? Plüss rókát? Mindegy is már, hiszen régen volt, nem tudom megismételni.

Emlékszem, anyut is faggattam, hogy mi van, anyus? Erre ő lehangoltan rávágta, hogy semmi, hagyjam békén, mert éppen bambul kifelé az ablakon. Talán Ő is megérezte, nagy nap ez, meg kell becsülni. Apu, amikor hazaért a munkából, annyit mondott, hogy felejtsem el, mert fáradt, nem történt ma vele semmi különös, ne is kérdezgessem, majd magára csukta a szobaajtót. Most már látom, ennyi év távlatából, hogy milyen felemelő, emlékezetes percek voltak ezek, csak akkor, ott, elégedetlenül viszonyultam ezekhez a körülményekhez. Milyen egy telhetetlen kis szarházi voltam, az eszem megáll.

Tovább fokozva értehetetlenségem a testvérem is lepattintott, utólag hála neki, bár akkor ez csak még jobban felküldte a cukromat. Becsöngettem a szomszéd gyerekekhez, de senki sem jött ki játszani, semmi kedvük, mind ezt mondták, tisztán emlékszem. Még valami Erzsike nevű néni is elhajtott a búsba, mert állítólag nekidőltem a Trabantjának, de nem csináltam semmit, esküszöm. Akkor nagyon fájt ez a közöny, most viszont köszönettel tartozom nekik minden kifejezéstelen arcért és üres tekintetért. Hála nekik, hogy egyenként, apró csavarokként a gépezetben létrehozták a lehangoló semmi különös ünnepét.

És aztán este azok a tévéműsorok. Emlékszem, kockafejű politikusok ültek egy asztalnál. Az egyikük arról beszélt, hogy valami gyár, meg kapacitás, a másik meg azt mondta, hogy a Központi Bizottság így meg úgy. Persze, hogy értetlenkedtem, hiszen nem értem fel ésszel, mekkora időket élek meg épp.

Este, lefekvés előtt még kinyitottam egy könyvet. Emlékszem, mennyire untatott. Húsz oldalon át kínlódtam, mire lecsukódott a szemem. Másnap nem tudtam felidézni egyetlen sorát sem. Anyu ébresztett, azt mondta, haladjak, ne dumáljak, nem érünk rá tökörészni. Bárcsak visszamehetnék azokba a nagyszerű időkbe, mert most, felnőtt fejjel már belátom, ez volt városunk, s az én legszebb korszakom is.

Ti hogyan emlékeztek ezekre a napokra, kedves kispajtások?

H. Cs.