Az első perc

20131023-_MG_8071

Mert mindig van egy perc, az első perc, ami szinte még semmi. Ott valahol az álom és az ébrenlét határán, ahol minden még csak körvonalazódik, nincsenek pontos és kézzelfogható dolgok, nincs tudat és gondolat, csak a lebegés, csak az öntudatlanság, ahogy egyre távolabb sodródunk az álmainktól.

Az a röpke perc még olyan könnyű: nem fáj semmi, nem foglalkoztat semmi, nincs valójában semmi, csak a lassan testet öltő én, a tudat ébredése.

Abban a percben még minden rendben van, minden kerek és egész, minden úgy jó, ahogy van. Csak aztán ahogy letelik az a perc a valóság köszönt ránk, illetve nem is köszönt, hanem egyenesen ránk tör. A fájdalom, a gyász, a veszteség újra fortissimóba csap az agyunkban, és hiába sírjuk vissza azt a percet, amikor még nem fájt úgy élni.

Aki már veszített el valakit, akit igazán szeretett, az tudja miről beszélek. Az pontosan tudja milyen az az ébredés utáni egyetlen perc, az irgalom és a könyörület hatvan másodperce. És bár pontosan tudjuk, hogy a veszteség feldolgozásának milyen fokozatai, állomásai vannak, szinte minden nap ugyanolyan rossz. Nem érezzük a változást, nem enyhül a fájdalom.

Valahogy az az érzésem, hogy az életünk folyamán egyre több dolgot cipelünk a szívünkben. Gyermekként olyan könnyű minden, nincsenek igazi gondok, csak a mostnak élünk, csak a jelenben vagyunk és ez persze így jó. De ahogy felnövünk egyre több lelki csomagunk lesz, amiket ott cipelünk a szívünkön. És közéjük tartoznak az elhunyt szeretteink is, talán ők a legnehezebbek. Az ő hiányuk, a nem-létük valami olyan hihetetlen súllyal nehezedik ránk, hogy arra talán nincs is szó. A valós életből a szívünkbe költöznek örökre és visszük őket magunkkal mindenhová.

Szeretném hinni, nagyon szeretném hinni, hogy az érzéseink a valóságot tükrözik, vagyis tényleg velünk vannak azok, akik már nincsenek a fizikai valóságban. Nagyon jó volna hinni, hogy az élet és a lélek több mint az a valóság, amit felfogunk a külvilágból.

Nagyon jó lenne úgy hinni, ahogy a régi öregek hittek, akiknek a hite keményebb volt a gyémántnál is, akik úgy tudtak hinni Istenben, hogy minden csapást elviseltek. Ezt a lelki szilárdságot jó volna visszacsempészni a mindennapokba, hogy ne csak az az egyetlen perc legyen elviselhető a nap huszonnégy órájából.

Nóra