Brlás Attila
A cigányok Magyarországon a XV. – XVI. században jelentek meg. A török hadak elől menekülve, egyes feltételezések szerint a törököket követve érkeztek hazánkba.
A török kiűzése után a Habsburg uralkodók alatt történetük egybefolyt a szabályozásuk történetével. Próbálták őket több-kevesebb (inkább kevesebb) sikerrel letelepíteni, katonának sorozni, összeírni, öltözködésükben szabályozni, stb. stb. 1893. évben történt meg az összeírásuk; az akkori Magyarország területén a dokumentum szerint 280 ezer cigány nemzetiségű ember élt (jelenleg feltételezhetően 10-11 000-en élnek Békés megyében).
Békés vármegyében 1726 tájékán tűntek fel először. A feljegyzések szerint főleg vasmunkával (üstfoltozással) foglalkoztak. Járták a vidéket és ahol kellett megjavították az edényeket. Ebben az időben érkeztek Szarvasra is az első cigányok. Folyton mozgó, letelepedni képtelen, szabad életformájukat nehezen viselték el az itt földműveléssel, állattenyésztéssel foglalkozó lakosok. Mint az országban máshol, itt is megpróbálták szabályok közé szorítani őket. Tessedik írja a Szarvasi nevezetességek című munkájában:
– 1767. Szigorúan megparancsolják a cigányokra vonatkozó, annyira szükséges és oly üdvös rendeletek végrehajtását. Ezek szerint sátraikat fel kell gyújtani; azonban még az 1804. évben is ott látjuk azokat.
– 1773. Újra kihirdetik az öreg és ifjú cigányokra vonatkozó, már sokszor kihirdetett szabályzatot, amelyen megparancsolják, hogy az iskolaképes gyermekeiket iskolába, a nagyobbakat pedig szolgálatba vagy iparostanoncnak adják be.Mindent megtettek, de mindez nem tartott sokáig.
A városban letelepedő, sátrat verő, házat (putrit) építő nemzetiségnek az úgynevezett bethelemi részt jelölik ki.Ez a városrész a mai Zalka Máté, Alkotmány utca környékén volt, Szarvas északnyugati szélén. Mivel alacsony fekvésű föld volt, a kiáradó Körös gyakran elöntötte. Neumann Jenő írja könyvében, hogy az 1800-as évi nagy árvíz elborította a Kis- és Nagy Bethelem utcát, Zöldpázsit és a Félsziget utca környékét. Később a átkerültek a város keleti részébe; a Czigány utca, a vasút és a körgát által határolt Krakóba. Érdekes megfigyelnünk Ponyiczky Kálmán 1907-ben kiadott térképén a magyarok és tótok lakta város nagy telkei, illetve a keleti fertályon megbúvó Czigányváros csöppnyi, a házszámot is alig olvasható zsúfoltságának kontrasztját.
Krakó Ponyiczky Kálmán térképén
Nem kell nagy képzelőerő, hogy belegondoljunk hogy is nézhetett ki ez a negyed akkoriban: szűk sikátorok szánalmas putrikkal szegélyezve… Ezek a putrik alacsony, döngölt falú, padlás nélküli épületek voltak, tetejük fűzfa ágakból készült, amit belülről sárral betapasztottak. Összesen egyetlen egy helyiségből álltak. (Ennek mekkora ellentéte látszik napjainkban, amikor a családok egymás után vásárolják fel a régi polgárházakat.)
A háború után kezdtek elköltözni innen a cigánycsaládok a város más részeibe. Az ötvenes-hatvanas években került felszámolásra ez a városrész a putrikkal.
“Édesapám mesélte, mikor bérelszámoló volt a Tsz-ben, munkájához tartozott többek között a cigány emberek, asszonyok bérét is kihordani. Kérdésemre hogy nem félt-e annyi pénzzel (állítása szerint, mint most úgy hat-hét millió forint) bemenni a Krakó sűrűjébe, azt felelte: Az még egy más világ volt. Akkor eszébe se jutott volna senkinek sem kezet emelni rá. Az ősi törvények szerint éltek az emberek, a vajda szava szent volt és jaj lett volna annak, aki bármivel is próbálkozik…”
