Hegedűs Éva
Papírból hajtogatott darumadarak pihentek a széken és függtek felette, utalva Szabó T. Anna legújabb kisregényére, a Senki madarára. A történet, kiindulva egy keleti meséből, egy magyar juhászlegény és egy japán festőlány küzdelmes szerelmét meséli el, ötvözve a kamasz-szerelem varázsát a művészléttel. Az erdélyi származású költő és műfordító hét felnőtt, és ugyanennyi gyermekeknek szóló verseskötet után először tárta szélesebbre a műfaji kereteket, és egy minden korosztálynak szóló írással lepte meg az olvasókat. Május 27-én a Szarvasi Városi Könyvárban beszélgetett a könyv hátteréről és ars poeticájáról.
– Szinte minden műfajban alkotott már. Ez miből fakad: elsősorban kísérletezős kedvből, vagy egyszerűen az élet hozta így?
– Az elsődleges anyanyelvem mindig is a vers volt, de meseolvasó énemből fakadóan írtam már korábban prózát is. Tizennégy kötet után végre rászántam magam, hogy megjelentessek valamit a prózáimból. A téma adta magát, egy japán mítoszt kellett feldolgoznom, a daruasszony átváltozásénak történetét. Bevallom, régóta vonzódom a japán kultúrához, ezért kapóra jött a dolog, hogy megírjam a leglíraibb mesét, amit valaha is el tudtam képzelni.
– A kisregény legfontosabb kulcsszavai talán a szerelem és a női szabadságvágy. Hogyan jelenik meg mindez a kötetben?
– A szabadság valóban nagyon meghatározó a könyvben, bár azt hiszem, egyszer sem szerepel benne. Igyekeztem elkerülni a használatát, akárcsak a szerelem kifejezést, inkább érzékeltetni szerettem volna a jelenlétüket. Ezt jelképezi a történet helyszínéül választott puszta és a vándormadár szabadságvágya is. A művészet az öröklét felé törekszik, ahogyan a vers is, de sohasem éri el teljesen. Azt gondolom, hogy az elengedés, a másik szabadságvágyának a tiszteletben tartása is foglalkoztatott, de megbújik a történetben a gyász is. Szerettem volna nyitva hagyni a mese végét, vagyis még azt is „elengedni”, az olvasóra bízni.
– Kinek szól a mese, hiszen ezek szerint hiányzik belőle a magyar népmesékben megszokott pozitív végkicsengés és a didaktikus tanítójelleg is?
– Tíz éves kor felett mindenkinek, romantikus lelkű lányoknak akár korábban is. A felnőttek és az idősek ugyancsak megtalálhatják benne az üzenetet. Az utóbbi korcsoportból még nem hallottam visszajelzést, de kíváncsian várom, mit gondolnak a mondanivalóról, vagyis hogy meg kell tanulni elengedni a másikat.
– Művei telis-tele vannak pozitív fogalommal, mint a hit, a csoda, az erő és a varázslat. Ez egyfajta életigenlésként jelenik meg az olvasók felé?
– Ha nem mindig iennel felelnék, akkor egyszer mondanék nemet. Ez nem játék. Nemrégiben volt szerencsém látni a rendkívül nagysikerű filmet, a Saul fiát. A film főszereplője, Röhrig Géza mondta, hogyha nem hinné, hogy Isten ott van a gázkamrában is az emberekkel, akkor meg kellene ölnie Istent magában, vagyis nem tudna továbbélni. Én nagyon tudok örülni, hálás vagyok az öröm lehetőségért és képességéért. Tudom, ezt állítólag részben hormonális kérdés is, részben pedig szerencse dolga, hiszen nem mindenkinek vannak olyan tapasztalatai, aminek örülhet. Az üzenet elsősorban nekem szól, nem az olvasóknak. Ez nem önzés, egyszerűen magamat szeretném megerősíteni, mert ha magamat sikerül, akkor bízom benne, hogy másokat is.
